Márpedig el kellett jutnom Mariazellbe, hiszen anyámtól oly sokszor hallhattam:

a nagyapád, Puskás Gyula Pinkamindszentről tizennégyszer volt ott a „keresztallával”, amit a legtöbbször ő vezetett.

Bakancslista, amit feltétlen teljesíteni kell – mondaná a modern ember. De ennél jóval többről van itt szó. Mint ahogyan a szentgotthárdi, 2007-es alapítású Keresztény Megmozdulásokért Egyesület sem pusztán teljesítménytúrákat szervez a magas hegyek között megbúvó ősi kegyhelyre.

Olyan zarándoklatok ezek, ahol a megtett kilométerek okozta fáradtság, egy-egy feltört sarok vagy ügyesen „megcérnázott” vízhólyag mind-mind az Úr engesztelésére, dicséretére van felajánlva. Hogy ennek nyomatékot is adjunk, a gotthárdi templomból kora hajnalban indul a menet, útközben elmondjuk az adott napra szánt örvendetes, fájdalmas vagy dicsőséges szentolvasót, délben és este elénekeljük az Úrangyalát, a reggeli és az esti imádságot, és mindennap van szentmise is. Előbb Bad Waltersdorf 1689-ben emelt, gyönyörű barokk templomában, majd egy birkfeldi tornateremben. Aztán egy hetvenes években épült, modernista istenházában, majd az erdő széli kápolnácska mellett, amit az olajban megfőzött Szent Vitus tiszteletére emeltek. Végül pedig természetesen a celli, háromtornyos, kupolás bazilikában, ahol fáradságos utunk véget ér.

Délután három óra előtt csak miattunk szól a tornyok összes harangja, mi pedig úgy, ahogy legyalogoltuk az utolsó napra tartogatott tizenhét kilométert, botokkal, hátizsákokkal, bakancsostul, mindenestül, és persze meghatódva bemegyünk a Nagy Lajos királyunk alapította kegyhely templomába, és elhelyezkedünk az ezüstös oltár előtt. Ott állunk, ülünk, térdelünk – ki mire képes, és megkezdődik a szentmise, amit, mint ahogyan a korábbiakat is, Déri Péter atya mutat be, a szentgotthárdi plébános. Aki kemény kitartással és derűvel megtette velünk az út nagyobbik részét is, ott aludt a tornaterem padlóján, osztozott velünk jóban és rosszban egyaránt.

Ugyanez elmondható az egyesület elnökéről, a városka legendás fogászáról, Schultz dokiról is, akit nyolcvannégy évesen sem lehetett lebeszélni az egyik legnehezebb, de legszebb szakaszról. Pedig a jegyző úr, Dancsecs Zsolt, a zarándoklat szelíd ura és parancsolója is meglehetős intenzitással győzködte. Így aztán akadtak fiatalok, akik végig mellette voltak a nagy kaptatókon, és ha kellett, vitték a zsákját. Nagy kaptatóból pedig jócskán akadt, legalább tíz szakasza volt az útnak, amelyre ki lehetett volna tenni a „tizenöt százalékos emelkedő” táblát.

Nem volt egyszerű nekem sem hajnali öt óra előtt, egy kocsmában megnézett, hosszabbításos VB-döntő után Gotthárdra érni, és elindulni. De már ott, a Lapincs partján, a furcsa nyári ködben érezni lehetett, hogy nagyon együtt van ez a csapat. Az útszéli kápolnánál elfogyasztott gyors reggeli utáni első tartósabb pihenőnél, az „ezeréves tölgyfánál” lezajlott bemutatkozás után pedig azt is megtudhattam, hogy jócskán vannak zarándoktársak, akik már tíznél többször is megtették ezt a százhetvenhat kilométert. Mi több, Pácz Gábornak, az egyesület titkárának már ez volt a huszadik celli zarándoklata. Ő már kőszegi indulással háromszor megjárta az utat, mielőtt 2008-ban csatlakozott a Gotthárdról útra kelő társasághoz.

Itt, a matuzsálemi korú tölgyfánál mutatkozott be az a néhány új zarándok, köztük én is, akik most befértek a csapatba. (Itt is hálás köszönet Nagy Miklósnak, Gasztony polgármesterének, aki annyi sok jót mondott rólam a szervezőknek.) Velünk jött két napot Kovács Botond, egy alsós kisfiú is az anyukájával, de a nála alig idősebb,

kilencéves Sipos Flóra bizony végiggyalogolta a teljes távot. És ha olyan kedve volt, cigánykereket hányva közlekedett,

végtelen volt a kedvessége és az energiája. Este pedig, amikor megvolt a szentmise, a zarándoklat vezetője által tartott értékelő a „nap királyainak” kihirdetésével, s a vacsora is, Komóczi Donát tesitanár vezényelte a nyújtógyakorlatokat, a nap utolsó, sok nevetést eredményező próbatételét.

Első este vacsorára a tornaterem előterében előkerültek a hűtőládák a két kisbuszból, s mindenki otthonit falatozott. (Leiner Tibor és Karba László sofőrök minden megállónál az elemózsiát kipakolva vártak, főzték a kávét, beindították a hűtőláda aggregátorát, és náluk lehetett „egyesületi sört”, üdítőt is venni.) Birkfeldbe azután már megérkezett Sárköziné Piri néni kitűnő pincepörköltje, amiből velem együtt sokan másnap is kértek. Mitterdorfban, a plébánia zarándokszállásán Domonicsné Magdi az útközben szedett rókagombát is felhasználva spagettit készített. Végül Niederalpl vendégfogadójában óriás bécsi szeletekkel pótoltuk a legkeményebb szakaszon elégetett kalóriákat. Kellett is, mert másnap reggel, a síliftek alatt legelő tehenek mellett megint csak nekivágtunk a meredeknek.

Ahogy az én Miki barátom megjósolta, valóban könnyek szöktek a szemembe, mikor egy domboldalból, a fenyvesből kilépve megpillantottam a híres hármas tornyot. De férfiasan bevallom, meghatódtam az utolsó, összegző eligazításon is, amikor körben álltunk, és sorban középre kerültek azok, akik ezt valamiért megérdemelték. No és két könnycsepp akkor is ott volt a szemem sarkában, mikor Mária-énekeket énekelve megérkeztünk, amikor megszólaltak a harangok, és fogadtak bennünket a bazilika kapujában. És elhomályosult látással megtettem a többiekkel együtt a szokásos utat a csodálatos ezüstoltár körül.

Mesélhetnék még az ezerötszáz méteres magasságban, erős széllel érkező, pillanatok alatt eláztató esőről, s az utána felragyogó, megszárogató napsütésről. Vagy a menet közbeni félórás csendekről, Gál Józsi csütörtök reggeli meglepetésvirslijéről. Az erőt adó „zarándokpálinkákról” és Ropos Tamásról, aki mindig a sor végén gyalogolva segítette a lemaradókat, és csengőjével jelt adott az indulásra. Vagy arról, hogy 2008-ban volt az egyesület által szervezett első zarándoklat. Az egyesület szervezte az akkor Szombathelyre érkező Veres András püspök vezetésével tartott I. Egyházmegyei Ifjúsági zarándoklatot is (amit azóta sem szerveztek meg újra). Az akkori útvonal Németújvárról indult,

Szentgotthárdról 2009-ben kezdték először a zarándoklatot, mégpedig Tarcsay Csaba Grazban élő ötvenhatos menekült, egykori szentgotthárdi lakos vezetésével.

A következő évtől aztán a városka jegyzőjének vállán van a szervezés és a megérkezés felelőssége. Végül azért is volt ez a tizenhetedik út, mert 2020-ban és 2021-ben, a Covid-járvány két évében elmaradt a zarándoklat.